Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Új NapLÓ 9.

2010.05.26

Ma volt iskolába az a csodás kompetencia, ahol a magyaron unatkoztam, és már félig megoldottam a következő negyedet, majd a mateknál az utolsó percekig dolgoztam, és még úgy is csak félig sikerült. (Így fogtam magam, és lekértem a valószínűleg jó megoldásokat...) Már indultam volna haza, mikor meghallottam ének-töri tanárom éles hangját, hogy tudom-e, hogy ma énekkar van... A csuda gondolta volna, hogy az van, bár számíthattam volna rá, hiszen minden jóban van valami rossz, és ez már túl jó volt... 3negyed óra várás után bemehettünk extra-énekelni, miközben óra vége felé, ahol már átköltve, teljesen máshogy (és nem éppen szebb nyelvezettel) énekeltem repedtfazék hangomon. Közben páran besurrantak hallgatózni, és bejött egy öregebb úr is, aki múltkor leordibálta a fejünket, hogy csütörtökön és pénteken zongoraóra van, és nem érdekli, hogy ez a színház, és mi csak ott férünk el. Hát most már szerdán is... Ráadásul díjátadó, minta-óra, jövőre beiratkozóknak, és lepaktálóknak. Ismertem, hiszen köztük voltam én is.... Csak harmadikasként nem tett jó t keddi kilenc (!!!) óra egymás után, és aznap hiába fizettem, még menzás kaját sem kaptam. Óra után (és miután tanárunk elküldte messzire átadásra az emberkét) én szaladtam ki elsőnek, és felpattantam a biciklimre, meg persze hazáig tekertem, hiába volt végig lejtő. Otthon kiderült, nem csak a 3 órai lovaglás van, hanem megyünk új diákigazolványt csinálni, így alul lovas cuccba, felül kicsípve mentünk a legközelebbi fényképészhez, aki vagy 1 tucat képet csinált rólam, aztán kiválasztottam 1et, és most ott tündöklök a pirinkó képeken. Anyát szinte ki kellett rángatni a boltból, mert elkapta az információhiány, én viszont már fel voltam spannolva, hogy mehetek lovazni. Beugrottunk a kocsiba, és irány-darány! (ez csak valami családi indula-indul a-mandula szerűség)

Az istállóban már csak a kobakomat kellett, meg a gerincvédőmet felvenni, és csücsültem is fel a már kivezetett Mulánra. Ott 1 kedves 30as férfi, és a Benny várt, ők kétoldalról a kengyeleimet húzkodták-állítgatták, én meg úgy éreztem magam ott fenn, mint 1 hercegnő (akinek elég kevés helye van, és szórakoznak a lábánál.)Végül oly sok állítás után tökéletesnek tudhattam a kengyelméretemet, és vártam. Azt hittem, hogy az a férfi is velünk jön, mert lovasruhába volt, és még soha sem láttam. Aztán kivezették a Flörtöt, ő 1 nyárifekete alacsonyabb kis ló. Elcsodálkoztam, mert nem a rendes edzőm, hanem a másik szállt rá föl, és nem is akárhogy, mármint ős simán felszállt, míg a ló a felkapaszkodás idejében körözött. Aztán elindul jó gyorsan, és én meg bámultam utána, hogy nem lesz még senki más??? Aztán hátul szóltak, hogy menjek, mert ő olyan szórakozott, hogy nem szól már senkinek. Megkérdeztem merre megyünk elmondta, bár én annyira nem ismerem annyira a terepet név szerint, arra azért rájöttem, hogy teszünk 1 kis vándorlást a fényképezős felé ismét. Szép ráérősen sétáltattunk a legelő mellett, a lovak ránk nyerítettek, és mutatták erőfölényüket, míg mások jámboran felénk ügettek, és ott legelésztek tovább. Az erőfölény. A lovaknál nagyon fontos a sorrend, és ki is mutatják. Hátrébb ágaskodva vívott csatát 1 pej, és 1 fekete ló. A fekete nyert, és a pej elsétált. Odaérve, Flört, és Mulán is jóval távolabb ment, az eddig járt útnál. Alfa-kancával lehetett dolgunk. Elértünk a legelő sarkához, és még mindig követtük a vonalát. Már látni lehetett a 10 méter magas kaput, amihez nem volt vár (ezzel tréfálkoztak még táborba), és láttam 1 útmutatást, miszerint az égtájak felé (mind a 8 felé) van valami. Keskenyedett az út, beljebb férkőzött a fű, és magasabb is lett. Itt az előző edzőmmel már rég ügettünk. Mi viszont nem. Folytatódott a magas fű, rengeteg csábítást jelentve lovamnak, és párszor harapott is belőle, amit nem engedtem, így sokkal rövidült a szár, már mintha a fejét tartottam volna a kezeim közt. De még így is akadt pár ló fejéig felnyúló harmadéves fű, vagy oly sok virág és termés, aminek még a nevét sem tudom. Odaértünk a legelő sarkához, de most mentünk egyenesen előre, és nagyon ismerős volt ez a táj, majd egy fa és bokor együttese után megtudtam miért: erre kocsikáztunk mindig a táborban! És most jött a kedvenc részem, amikor lovakkal mentünk a pataknak ennek a széles, de sekély részén. Mulán nagyokat trappolt, és szinte beleugrott a vízbe, Flört oldalazott, és kétkedve ugyan, de belehasított, a maga arisztokratikus, fröcskölés-mentesebb módján. Lovacskám végig magasra emelte a lábát, és nagy erővel belelépett a vízbe. Kavicsos volt az alja, csikorgott rajta pata-patkó. Kiértünk a vízből, én nem lettem különösebben vizes, pedig ebben a meleg időben nem igazán bántam volna. Egyenesen haladtunk még egy darabig, aztán jobbra fordulva a vetés mentén ügetésbe kezdtünk, előtte felhívással, hogy Flörtnek nem tanították meg az ügetést, csak a lépést, és a vágtát használták ki, így legalább 5 méter távolságot tartsak. Tartottam, én, és tényleg először oldalas pici léptű, de annál nagyobbat kidobós vágtába kezdett Flört, míg pár próbálkozás után normálisan ügetett. Én ügettettem mögötte, és élveztem, hogy végre gyorsabb tempóra kapcsolunk. A gyorsítás rövid időn belül még magasabb lett, hiszen vége volt a vetésnek, és csak balra lehetett tovább menni a szegélyező fák miatt. Itt vágtáztunk 1 sort, ami úgy nézett ki, hogy Flört visszaállt lépésbe, majd ismét az oldalazós, kisléptű jármódjába kezdett, és fokozatosan gyorsított, míg ezt Mulán egy kis nyújtással utolérte, hiába engedtem egyre több szárat, a sarkaim nyomására sem változott semmi, majd erősebb nyomáshoz kellett folyamodnom, de annak meg lett a gyümölcse. Közben az edző hátra-hátra pillantott, hogy meg vagyok-e. Megvoltam, csak ellazulni nem tudtam, hiszen ki tud ellazulni, ha ennyire eufórikusan, határtalanul  boldog, és izgatott??? A talaj vizes, és süppedős volt, így a vágta is puha, és kényelmes lett, ám én újra és újra végig csúsztam a nyergen, hátulról előre. Legalább jó ideig nem kell majd tisztítani. Pár leszakadt faág tarkította az utat, és az egyik nem éppen felkészült pillanatban Mulán átugrotta az egyiket, kibillentve engem az egyensúlyomból. Gyorsan visszakaptam, nehogy boldogságom közepén essek le. Az edző feltartotta a kezét, lassultunk, egy darabig ügettünk, majd ismét lépésben bandukoltunk pár alacsony fa és cserje felé, melyek egy árokban tanyáztak. Nem is árokban, kisebb patakban! Távolról nem lehetett látni. Enyhén meredek volt a fal lefelé, de már mehetett is fel szegény lovam, a dupla olyan meredek agyagfalra. Flört ugrott, és kapart, én nem tudtam mit csinálni, és tartottam egy kicsit, hogy jut fel a ló. Szerencsére viszonylag könnyen, csak a végén ugrott egyet, míg én kikönnyítettem. Fönt már vigyorogva várt az edző, majd mentünk tovább. Most lószügyig érő harmadéves fű integetett felénk a lusta szélben. Közé vágtunk, és Mulán ismét eleget akart tenni a gyomrának. Ismét hallottam a fű suhogását, a ló járta mentén. Amerre mentünk fehér por (a fű virágai) szóródtak szét körülöttünk, akár egy álomban. Nem álmodtam? A kengyelem néhány fűszálba, és virágba is belekapott, foltokban sárga, és sűrű hófehér foltok is voltak. Két oldalamon (ez már jó messze) hegy volt, és élveztem itt lenni, és beszívtam a lovaglás élményét, a már majdnem nyári széllel, és annál több pollennel és virágporral. Ismét jött egy bozótos, amin átvágtunk, bár ez hosszabb ideig tartott, már volt kitaposott út, és a fák lelógó ágait kellett félrehajtani, én ráfeküdtem lovam nyakára, aki az atya Istennek nem akart fákat kerülni, és jó közel vitt pár szúrós bokorhoz. Élesen jobbra kanyarodtunk, itt már megint csak az előbb elhagyott fákat, és ismét hullámzó fűtengert láttam, most még több, és magasabb más növénnyel. Meg is jegyeztem: Allergiások paradicsoma! Aztán a magas füves részeket elhagyva utat pillantottam meg. Most ott folytattuk az utunkat, ügetve, amit később vágta váltott fel. A megjósolt 50 méterből valami sokkal hosszabb lett, és most már paripám is boldogan, segítség nélkül vágtázott, előzési kísérletekkel. Egyszer megugrott Flört, métereket balra manőverezett, de futott tovább. Aztán lassítottunk ügetésbe, vissza a mellettünk lévő bozótosba, aztán ismét vissza a most otthagyott utunkra. Már csak léptünk, mert már látni lehetett az utat jó sok kocsival. Egy autó az út mellett parkolt, és bámultak minket a benne ülők, mint afféle szentet, és különlegességet, ami valljuk be, jót tett Mivel közel voltunk a fényképész-városhoz (nem írok falu-városneveket) jok autó járkált, és akik láttak minket, kerek szemekkel, és ablakhoz tapadva bámultak, volt olyan autó, aki még lassított is. Aztán eltűntek egy darabig, és mi kihasználtuk az alkalmat, főleg a rakoncátlanul ugráló Flört miatt, hogy az úton teszünk meg 10 métert, és visszamegyünk ugyanarra az útoldalra, de immár a patak-lezárások másik oldalára. Veteményesbe vetettük magunkat, majd a hegyek felé. Kitaposott úton mentünk a veteményes után, rövid, (talán) nyírt füvön, de nem ügettünk, és pláne nem vágtáztunk. A hosszú út felénél hallottam az ügetés jelszót, és vártam, de magam előtt még mindig csak lépést, majd a féloldalas lassú döcögős vágtát láttam. Mire megoldotta edzőm a problémát, már a vágta részen voltunk egy sarok után. Nem is firtatta tovább, mehet a vágta. Mulán is érezte, és látta is, így beugrott. Most jól lent maradtam, bár a bal lábam kicsúszott a kengyelből, és nagyon nem akartam elveszíteni, így erőmet megfeszítve (és ezáltal nem kiélvezve a vágtát) tartottam a kengyelt. Flört, lestoppolt, egy helyen de én addigra mellé értem, és értetlenül néztem, hogy most meg kell állni? Mulán viszont ment előre, nem érdekelte, még gyorsított is. Újra magam mellett láttam az edzőt, aki visszavette a vezetést, de még szinte így is egymás mellett futottak a lovak 1-1 vágásban. Valami belement a szemembe. Nem tudtam mi volt, de nem isérdekelt. Aztán megláttam ismét 1 bozótost, és röviddel azután az edző magasra tartott kezét. Ügetés. Szépen visszacsúsztam a helyemre, az edző mögé, átmentünk a veszélyes, kinyúló ágú fák alatt, aztán megláttam az utat, ismét hosszú fűvel, fák árnyéka után a legelő szélét. Ez jelentette a lovaglásom hamaros végét. Még hátrapillantottam: 1 útkereszteződésen mentünk át, amolyan földúton sok pocsolyával, és letört ággal. Jött a felismerés: ez az a kanyar! Ez előtt utolsó (2 évvel ezelőtti) terepemen Szultánt, a 20 éves lovat kaptam, és én voltam a sereghajtó. Méghozzá jól lemaradva. Abba a sarokba hajszoltam annyira túl, hogy beugrott nekem vágtába, és hiába volt akkor kényelmetlen még, gyorsulást, és a csapat beérését vártam tőle. Hiába, a ló visszaállt, én pedig csak akkor értem be a csapatot (fél kengyellel) amikor megálltak 1 kocsma előtt (hiába, az akkori edzőm elég ittas volt mindig)
 Már láttam a legelő végén a lovakat, és kitartó hátasom ismét csak a gyomrára tudott gondolni, hiába lógott ki a zablakarikájából pár fűszál. Mivel ez volt a leléptetés, hosszú szárat kellett adni, ami igen kedvező volt paripámnak. Azért így is kevesebbet evett, mint amennyit kiszemelt, mert azért hosszabb szárral is el lehetett rántani a fejét. A legelő széléhez nem jött egyetlen paci sem megbámulni minket, ám leszálláskor annál több ember. Jött egy nő nagy hiper-szuper fényképezőgéppel, de neki nem akart modellt állni lovacskám, rángatta a fejét, én pedig nem tudtam leszerelni őt. Erre azzal fenyegetőzött a nő, hogy nem csinálja meg a szobrát lovamnak, ha nem nyugszik le. Erre a felszólításos-fenyegetőzésre-e vagy nem, de most megnyugodott, és pár másodpercig nyugodtan várt. Aztán bevittem az istállóba, megkapta a répáját, szalmával átkeféltem a szőrét, és kapott egy búcsúpuszit, mielőtt elmentem volna. Én is lefényképeztem, de nálam nyugiban volt... Büszkeség...

Otthon 3x-osára durrantak be a szemeim, és a Twilight-os vámpírok is nukuk hozzám képest, mert nekem a szemfehérjém is vörös lett. (bár a pupillám maradt fekete, és a szivárványhártyám is maradt meghatározhatatlan színű) 1 óra nyivákolás, és lencse-kivétel, meg fürdés, és fekvés csukott szemmel után leültem ide, és ki tudja hány órát töltöttem, itt de már nem fáj annyira. ez a kényes érzékszerv...

 
 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< December / 2016 >>


Statisztika

Online: 4
Összes: 608808
Hónap: 3688
Nap: 113